Tizenegyedik alkalom

Hat órától általában én nem érek rá, ezért 4:50-kor keltem volna, de csak később sikerült. Negyed 6 körül már az utcán voltam. Sötét van és … és nincs hozzá kedvem. Hát így aztán nagyon kellemes lesz ma reggel is… Majdnem visszafordultam, hohoho az egyensúly, amikor kulturáltan az utcán felejtett pezsgősüvegre lépek, mert hát van közvilágítás, de minek is megy korán, szűkre húzott szemhéllyal félálomban az emberfia?

Élni megy, mert mi… -inkább csak a magam nevében beszélek,- bocsánat, de én olyan vagyok mint a cápa. Ha nem mozgok, nem élek. A legtermészetesebb dolog a mozgás. Isten teremtett egy feladatra és ehhez elnyűhetetlennek tűnő testet és annál is erősebb elmét adott.

– Na, mi van a cápával?
– Nincs kopoltyúja és ha nem mozog, akkor megfullad.
– Hogy jön ez ide, fiam?
– Hát úgy, hogy felértem a hídra és elkezdett esni az eső és eszembe jutott.

Olyan vagyok mint a cápa. Szeretem az esőt!

Az emberek civilizációnk előnyeit élvezve a semmittevésben, lustaságban, nulla mozgással azt gondolják, milyen jól élnek, de tévednek. Már lassan az agyuk is leépül és gondolkodni sem képesek. Az izmok helyett csak a hájunk nő és az izmok legyőzése után az agyunkat sem kímélve bekuszik a fejünkbe és már a gondolataink is hájjal kentek, …
Hogyan is lehet szépen magyarosan okosban mindent IS megcsinálni kényelmesen, küszködés nélkül, kihívás mentesen!

Haldoklok, hogy ha nem mozgok. Elsorvadnak az izmaim, rugalmatlanná válnak az ereim, elgyengülnek a belső szerveim, szív és minden más is, tönkre mennek az ízületeim, felgyülemlik a sok stressz ami kezeletlenül csak gyűlik és gyűlik és… sorolhatnám, de hisz tudjátok mi minden bajt képes okozni, és okoz is.

Bánatomra nem esett sokáig. A hídról leérve már elállt az eső.
Nagy bánatomra, mert szeretem az esőt. De, hogy vidám pillanataim legyenek, 160 m. 😅 Ott várt megint rendületlenül barátom, akit ma nem kívánok megnevezni. És igen, hurrá, végig velem maradt. Alig bírtam haza zavarni, legalább a végén, mikor pihenek menne már ő is haza. De még nem tartok itt.

A tegnapi térképet szerettem volna újrarajzolni, csak most visszafelé. De rájöttem a Fürj utcában, hogy ez bizony nem a Bérkert. Hát, ez már máma így marad.
Az utca végén bementem a rengetegbe. Ismeritek, kötelező olvasmány volt legalábbis az én időmben. Tamási Áron 1932-ben megjelent regénye Ábel a rengetegben. Ebből merítettem bátorságot, mert a kiserdőben olyan sötét volt, hogy a felefonom zseblámpáját is fel kellett kapcsolnom. És milyen neszeket hallottam. Na szóval, ott egy kicsikét megtorpantam és körbe világítottam, de senki fiát nem láttam, mentem hát tovább. Felértem a töltésre és kis kitérő után indultam vissza és a vége előtt találkoztam jó barátommal is. Össze pacsiztunk.

Nekem vége. Neki csak most kezdődik. Itthon vagyok.

Szeretem az esőt!

Szép napot!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..